Az én történetem
Minden a poroltóval kezdődött
„Szia Barbi kicsit bonyolult hogyan, de kiderült, hogy állítólag neked rokonod Szilvay Kornél, aki a poroltót feltalálta? Mert nekem is… 🙂 Egész pontosan nem vérrokon, csak a felesége… :)”
Ezzel a munkahelyi emailemre érkezett levéllel indult egy fantasztikus időutazás, amire gondoltuk, hogy meghívunk Titeket. Amúgy épp a 40. születésnapom előtt pár hónappal érkezett ez a levél, amikor erősen összegeztem: ki vagyok én, honnan jöttem, hol tartok, merre tovább.
A levelet Zsófitól, a harmadunokatesómtól kaptam, akit eddig a pontig nem ismertem. (Nagyon megszerettem – egészen gyorsan – de erről majd később.) Elolvastam a levelét egymás után ötször. Kattogtak a fejemben a gondolatok, de azonnal felhívtam, hogy kiderítsük a pontos rokoni szálakat. Szilvay Kornél a dédnagypapám, akire mindig is nagyon büszke voltam és valóban ő találta fel a porral oltót és volt még rengeteg más szabadalma is.
Zsófi akkor még épp csak pár hónapja dolgozott a cégnél, ahol én már több, mint két éve. Hamar meg is fejtettük a kapcsolódást, a dédnagymamáink testvérek voltak. Gillemot Mária (Zsófi) és Gillemot Ilona (én). A felismerés után percekig csak nevettünk, hogy mi bizony rokonok vagyunk és ezt épp egy munkahelyen kellett, hogy megtudjuk. (Köszönjük a kedves kollégáknak, akik „lebuktattak” minket.) Anyukámat persze azonnal hívtam, aki hosszú perceken keresztül csak mesélt és mesélt, hogy milyen jó testvérek voltak dédnagymamáink, kiderült, hogy minden vasárnapot együtt töltöttek a tesók, esténként pedig órákat beszéltek egymással telefonon.
Este még vagy ezer kérdéssel bombáztam anyukámat. Másnap is csak ezen tudtam kattogni, el is küldtem Zsófinak a telefonomban már több mint két éve őrzött képet:
„Szia Zsófi,
a pici baba a képen az Apukád. Anya bátyjának (nagybátyámnak) a bérmaapukája. Begyűjtöttem pár infot, holnap mindenképp beszéljünk. Nagyon felkavaró, de fantasztikus érzés, tökre örülök Neked. Mutatok majd még képeket, sajna nincs sok, de hátha Neked van.
jó éjt,
Rokon 🙂
Ezen a képen amúgy még rajta van nagymamám is (aki áll), Zsófi nagymamája, nagypapája és dédnagymamája is. Itt azonnal elkezdődött a közös kis kalandunk, fejest ugrottunk a családfakutatásba. Belevetettük magunkat régi cikkekbe, kutattunk az őseink után és megdöbbentő történetekre bukkantunk. Arra gondoltunk, hogy felváltva osztjuk meg veletek az érzéseinket/élményeinket.
Örülnénk, ha velünk tartanátok!
Barbi
A poroltó, ami összeköt
Egészen szürreális, amikor ülsz a kollégákkal a munkahelyeden a konyhában, és a családotokról beszélgetve kiderül, hogy van egy rokonod a cégnél, akiről azt sem tudtad, hogy létezik… Pedig ez történt pontosan. Másfél hónapja voltam az új munkahelyemen, amikor is négyesben töltöttük az ebédidőt, többek között egy új kolléganővel. A neve ismerősen csengett, ismert színészek vannak a családjában, beszéltettük hát, meséljen, milyen egy ilyen családban. Nemsokára a kezdő kollégák udvariasságával visszadobta a kérdést: Most meséljetek ti is a családotokról, ne csak én beszéljek!
Hát, annyi jó sztori után nehéz volt bármit is előhalászni a családi legendáriumból, de azért elővettem a klasszikus, jól bevált történeteket. Ükapám Ferenc József udvari kertésze volt… Egy-két hümmögés, elismerő pillantás, ez azért nem rossz. Na jól van, fokozzuk a kedélyeket, egy rokonom találta fel a poroltót… Kicsit szemérmesen azért hozzátettem, nehogy szó érje a ház elejét, hogy egész pontosan egy rokonom férje… De erre aztán olyan válasz jött, amire igazán nem számítottam. – De hát az a Barbi rokona… – mondta az egyik kolléga. Nahát, még sosem kérdőjelezte meg senki ezt a rokoni szálat, s mivel Barbi, akit említett, az első emeleten ül, és épp nem volt ott, kissé önérzetesen hozzátettem: Nem, nem, az én rokonom találta fel, ez biztos. Mire a kolléga tovább erősködött: Ő is teljesen biztos benne, hiszen Barbi nemrég járt egy tűzoltós megemlékezésen, még emlékplakettje is van, mondta nyomatékosan (bármit is jelentsen ez…)
Egy pillanatra megakadt a lélegzetem, és levontam az ésszerű következtetést: Barbi a rokonom?
Először arra gondoltam, bizonyára a másik, vagyis a rokonférj oldaláról, hiszen csak tudnék róla.
Persze azonnal írtam neki egy levelet: Szia Barbi, kicsit bonyolult hogyan, de kiderült, hogy állítólag neked rokonod Szilvay Kornél, aki a poroltót feltalálta? Mert nekem is… 🙂 Egész pontosan nem vérrokon, csak a felesége…
Egy perc nem telt bele, csörgött a telefonom, Barbi volt az.
Eddig összesen kétszer beszéltünk. Egyszer, amikor beléptettek, ott ült a HR irodában, és lelkesen magyarázta a céges szokásokat, elvárásokat. Akkor leginkább azon gondolkodtam, ha ez a jófej, laza, pörgős csaj jól érzi magát itt, rossz hely nem lehet… 14 év szabadúszás után ugyanis némi kétségem azért volt afelől, fogok-e tudni jól fésült alkalmazottként üldögélni egy irodában. Barbi egy igazán biztató jelnek tűnt. Másodszor akkor beszéltünk, amikor a munkahelyi előírásoknak megfelelően felhívott és érdeklődött, miben lehet segítségemre az első hetekben. Hát, ha tudta volna… Azóta tudja…
És most beszéltünk harmadjára. Hosszú percekig csak hangosan nevettünk, miután gyorsan kisilabizáltuk, hogy a dédnagyanyáink testvérek voltak. Harmadfokú unokatesók lennénk. Az nem is annyira távoli!!! És akkor elkezdődött valami, ami azóta is izgalomban tart mindkettőnket. Azóta is újra és újra feltesszük a kérdést, mennyi a valószínűsége, hogy ez kiderüljön… Erősen közelít a nullához, hiszen a neveink alapján sosem derült volna ki, mert az egyikünknek sem mondott semmit.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy dédanyáink fent dörzsölik a kezüket, és azon nevetnek elégedetten, hogy na végre, most végre összehoztuk őket! Nem kis szervezés volt, de megérte, talán most felkerülünk a családfára… Ezek után ugyanis nekiláttunk a családfakutatásnak, és azt láttuk, bizony nincs könnyű dolgunk, a női családtagokat nem mindenki jegyezte abban az időben, így hát megvan a küldetés: feltenni a családfára a hiányzó női neveket. Kettőről rögtön tudunk, Gillemot Ilona, Barbi dédnagymamája és Mária, ő lenne apukám kedvenc nagyija. Mennyit hallgattam gyerekkoromban, nekünk muszáj tudnunk franciául, mert francia vér csörgedezik bennünk… Azóta azt is tudom, ez a francia vér nem is jön olyan messziről.
Zsófi
Van rózsa tövis nélkül!
Másnap reggel, az ébresztőtől felriadva félálomban ránézek a telefonomra, és az első, amit látok, egy fénykép apukámról, amit Barbi küldött. Akár álmodhatnék is, annyira valószínűtlen, egy kolléganőm, akit még alig ismerek, apukámról őriz fényképet a telefonján. Tegnap még a harmadunokatestvérem létezéséről sem tudtam, ma pedig egy időutazásba keveredtem. Látni apukámat csecsemőként nagypapám ölében, mellette a nagymamám, nagynéném, sőt dédnagymamám is, egy kép, amit sosem láttam, s mindez Barbi telefonján… Szerencse, hogy nem mondjuk egy másik férfiról…:)
Apukám már nincs köztünk, őt viszontlátni bármilyen fényképen mindig felkavaró.
A környezete csodabogárnak tartotta, valóban kissé különc volt, vagy egy meg nem értett zseni, aki inkább kerülte az össznépi családi rendezvényeket. Valahol érthető, hiszen nem sokan tudtak vele olyan fennkölt témákról értekezni, amik őt lekötötték, mint pl. a török nyelv rejtelmei, aminek tanulásába hatvan évesen kezdett, vagy, hogy egyszerűbbet mondjak, az angol diplomáciai nyelv csalafintaságai. Mivel partnerre nehezen akadt az általa kezdeményezett témákban, hamar eloldalogtunk minden családi találkozóról. Sajnáltam, mert igazán szimpatikusak voltak a tágabb családom tagjai, de ezt mélységeiben csak felnőttként volt lehetőségem felfedezni. Nyelvész apukám a családról általában azt tartotta érdemesnek kiemelni, hogy van egy francia vonal, ami kötelez minket a francia nyelv ismeretére. A rózsáról leginkább nagymamámtól tudtam. Többször mesélt büszkén nagyapjáról, Gillemot Lajosról, aki Ferenc József udvari kertészeként feltalálta a zöld rózsát. Akkoriban kissé kétkedve fogadtam, hiszen sosem láttam ilyesmit, de be kell látni, hogy minden rózsa valahol zöld is, így hát kételyeimmel sosem bátorkodtam kérdőre vonni a nagymamámat, hanem büszkén meséltem én is tovább a történetet. Bizonyára a zöld rózsa önmagában is olyan jelenség, hogy még senki más sem merte megkérdőjelezni, de az is igaz, hogy még senki nem jelezte, hogy látta volna. Első dolgom volt utána nézni az interneten, és meglepetésemre több rózsát is találtam. Sőt, több rózsakertészt is. Először sehogy sem stimmelt, hogy lehet, hogy Lajosunk évekkel a millennium előtt meghalt, miközben épp annak ünnepén állították ki frissen keresztezett rózsáját, és Herkulesfürdő, a hely, ahol éldegéltek Partium területén sem szerepel sehol a nekrológban, amit az interneten találni róla. Sőt, máshol félreértést gyanítva Vilmosként utaltak rá. Majd szép lassan összeállt a kép, valójában három különböző, egyformán neves rózsakertészről van szó, apáról és két fiáról. Biztos állás lehetett ez a millennium idején, ha egy családból hárman is erre a szakmára adták fejüket… Lajosunk tehát csak egy a sok közül? Gyorsan utána is néztünk a rózsáknak, és képet a zöld rózsáról bizony nem találtunk. Találtunk viszont korabeli cikkeket A Kert c. szaklapból, ami több számában is beszámol a frissen keresztezett rózsákról, korabeli fogalmazásban. Szívmelengető, amikor a dédnagymamámról elnevezett rózsát méltatja egy kertészeti szaklap 1895-ben:
„Uj rózsa. A herkules-fürdői műkertésznek, Gillemot Lajos urnak sikerült egy egészen uj, színben is igen divatos, halvány, uj vörös rózsát tenyészteni. A Mme Berard nevű rózsával történt keresztezés által nyerte a pompás virág gyönyörű, ujvörös színét. Az anyarózsának ritka előnyét, a tövis nélküliségét és remek levélzetét is nyerte; bódítóan kellemes illata pedig a La France rózsáé. Tehát mindenesetre egy kiválóan szépen sikerült példány, melyet Gillemot ur jövőre a millenniumi kiállításon « Marie Gillemot» név alatt fog bemutatni.”
Hozzá kell tenni, Vilmos első lányáról is elneveztek egy rózsát, bár mint utólag kiderült, ezt Guillot Péter francia rózsamester nemesítette és apja ígéretéhez híven, tisztelete jeléül keresztelte el Vilmos lányáról. Ennek a rózsának megtalálható a képe Charlotte Gillemot név alatt. Ha belegondolok, jó társaságba keveredtek a Gillemot lányok, hiszen nem másról, mint Ferenc Józsefről is nevezett el rózsát Barbival közös ükapánk.
Zsófi
Ferenc József, Jókai Mór, Gillemot Lajos és a rózsa
Zsófival közös üknagyapánk Gillemot Lajos rózsakertész volt és számtalan rózsafajtát nemesített.
Ahogy egymásra találtunk Zsófival azonnal rákattantunk az Arcanum Digitális Könyvtár archívumára és szívtuk magunkba a múltat és éjszakánként elemeztük a cikkeket.
A kedvenceink közül meg is osztanék párat, ami rögtön magyarázatot ad arra, hogy miért adtuk a blogunknak ezt a címet: A rózsa neve Gillemot
„Ő felsége a magyar király legkegyelmesebben megengedte, hogy Gillemot Lajos herkulesfürdői főkertész a »Maréchal Niel« és »Capitain Christy« rózsák keresztezéséből keletkezett uj rózsája ő felsége I. Ferencz József nevét viselhesse. Egyszersmind elismerése jeléül egy gyémánt melltűvel ajándékozta meg az említett főkertészt” A kert, 1901
„A második virág és zöldség kiállítás megnyitásáról közölt tegnapi tudósításunk kiegészítéséül megemlítjük, hogy Darányi miniszter, mikor Gillemot Lajos gyönyörű kiállításánál időzött, megizlelte Gillemot kiváló minőségű rózsamézét, s a legnagyobb dicsérettel nyilatkozott róla. Gillemot rózsamézét az országban mindenfelé ismerik s nagy keletje van mindenütt. Megemlitjük még azt is, hogy Gillemot uj rózsáját, a melyet a La France és Madame Berand keresztezéséből állított elő. Madame Marie Gillemotnak nevezte el. (Zsófi dédnagymamájáról nevezte el a rózsát) Fővárosi Lapok – 1896.06.14.
“A király Gillemot Lajost a herkulesfürdői műkertészt, avval az alkalommal, hogy a vaskapu megnyitása idejében lentjárt, briliánsokkal gazdagon diszitett melltűvel ajándékozta meg és a fürdőtelepnek Ízléses berendezése fölött legmagasabb elismerését fejezte ki előtte. Gillemot L.-tól birjuk egyébiránt a «Marie Gillemot» s a « Millennium diadala» név alatt ismert gyönyörű rózsa változatokat. ” A kert 1897
„Gillemot kiállítását sokáig nézte Jókai Mór is, akinek Gillemot egy szép csokrot ajánlott fel. Jókainak nagyon tetszettek a rózsák s megígérte, hogy Svábhegyi kertjében meg fogja honosítani Gillemot mester uj rózsafajtáit. Gillemot művészetének legszebb bizonyítéka a Herkules-fürdő rózsatelepe, amely most rózsanyílás idején több mint 10,000 darab nyíló rózsával a legtündériesebb látványt nyújtja.” Főváros Lapok, 1896.
Egyre jobban fokozódott bennem az izgalom, belevetettem magam ezerrel a családfakutatásba, mindenhonnan próbáltam információt gyűjteni a családról, de egyértelműen nagynénémnél találtam a legnagyobb kincseket. Hosszú órákon keresztül beszéltünk telefonon, cserébe persze én is meséltem neki arról, hogy milyen történetekre bukkantunk Zsófival és amikor Jókai Mórnál tartottam, egyszer csak megállított, hogy várjak egy pillanatot, lefotózza mi lóg a falán. Az elküldött fotón egy bekeretezett dedikált fotó volt, amit Gillemot Lajos ükapánk kapott Jókai Mórtól.
Küldött régi képeslapokat is – köztük több olyan is volt, amit még Zsófi apukája írt a dédnagymamámnak – rengeteg emléket és történetet mesélt, amiket eddig még nem hallottam. A mozaikokból szépen lassan kirajzolódott Zsófival a közös múltunk. Kaptam még sok fotót is, szinte az összes képen együtt vannak a dédnagymamáink és nagymamáink. Beszéltük is Zsófival, hogy ez ma már mennyire elképzelhetetlen…
Nagyon nehéz szavakba önteni az érzéseket. Tényleg teljesen szürreális, hogy a munkahelyeden szembesülsz a múltaddal.
Barbi
Találkozások dédnagypapámmal
Lebukásunk történetét már megírtuk Zsófival mind a kettőnk szemszögéből, a kollégáknak pedig megköszöntük már többször is a családegyesítést. 🙂 De van itt még valaki, akinek a „segítsége” nélkül mindez nem történhetett volna meg. A dédnagypapám.
Mindig is nagyon büszke voltam rá. Gyerekkoromban annyit tudtam róla, hogy tűzoltó volt és feltalálta a porral oltást, ami a tüzeseteknél sokkal kevesebb kárt okozott, mint a víz. Találmányának köszönhetően pedig minden épületben megtalálható az a bizonyos piros kis készülék, a poroltó. Bárhova mentem, ahol megláttam, mindig eszembe jutott. Igazából ez azóta is így van.
Azt is tudtam, hogy volt több találmánya, például az első zárt tűzoltóautó. Ezt is nagyon megjegyeztem gyerekként, mert anyukám mesélte, hogy azért volt fontos, hogy zárt legyen, mert télen a tűzoltás közben megizzadtak a tűzoltók és a fejükre fagyott a sisak.
Szóval, ha egy szirénázó tűzoltóautót láttam, akkor is rá gondoltam.
Később megtudtam, hogy az 1929-es párizsi világkiállításon elkapkodták dédnagypapa egyetemes szárazoltó fecskendőjét és több ezer sikeres oltást végeztek el szerte a világon találmánya segítségével. A francia, amerikai és kanadai tűzoltók érdeklődtek leginkább a találmány iránt, használták is a gépet külföldön, főleg hajók raktártüzeinek oltásakor.
Ő maga is több, mint tízezer tüzet oltott el – közülük az egyik legnevezetesebb a budapesti Szent István Bazilika kupolatüzének vízkármentes eloltása volt. A műtárgyak, a berendezés, a freskók neki köszönhetően megmenekültek.
Aztán amikor tavaly megkeresték a családunkat a katasztrófavédelem munkatársai, hogy egy emlékkonferenciát rendeznek dédnagypapám tiszteletére és szeretnék, ha a család képviseltében is beszélne valaki, akkor még közelebb kerültem hozzá. A család választása rám esett. Bújtam a cikkeket, kértem a családtagokat, hogy meséljenek, amennyit csak tudnak. Az elmesélések alapján szerény, nagyon jó ember volt. Az egész életét a hivatásának szentelte, otthon is nehezen lehetett kizökkenteni, az ágya mellett mindig ott volt a toll és a papír, hogy egy gondolata se vesszen kárba. 39 találmányára kapott szabadalmi oltalmat.
A legfontosabb mindig az volt számára, hogy minél több emberen segítsen a találmányaival, és hogy nagyobb biztonságban tudhassa tűzoltó kollégáit. Le is mondott több szabadalmi jogáról, hogy amilyen gyorsan csak lehet, az emberek szolgálatába állíthassa találmányait.
Bár felnőtt életem jelentős részét kommunikációs területen töltöttem, a nyilvános szereplés mégsem az erősségem, mindig szerettem a háttérben meghúzódni. De erre nem mondhattam nemet. Nagyon izgultam és féltem, hogy tudok-e méltó módon úgy beszélni róla, ahogy ő azt megérdemli. Bekészítettem én is a tollat és a papírt az ágyam mellé, hogy megírjam a vázlatát annak, amit mondani szeretnék majd róla. Agyaltam, írtam, majd kihúztam, írtam és kihúztam, napokon keresztül ez ment, egészen addig, amíg el nem jött a konferencia napja.
Megérkezésünk pillanatában azonnal zavarba jöttem a sok kedves (és jóképű!) egyenruhás tűzoltótól. Minden előadó nagyon nagy tisztelettel és szeretettel beszélt róla. Erdélyi Krisztián tűzoltó dandártábornok, a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság főigazgató-helyettese nyitotta meg a konferenciát és beszédének egy mondata nagyon megragadt bennem. „Ahogy a latin mondás tartja Historia est magistra vitae. A történelem az élet tanítómestere. Tanuljunk tőlük, emlékezzünk rájuk.”
Hallgattam az előadókat, közben egyre hevesebben dobogott szívem. Általuk bepillantást nyerhettem abba a világba, amiben dédnagypapám igazán élt, és ami neki a minden volt. Repült az idő és egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy felálljak a pódiumra és megfogalmazzam az érzéseimet és meséljek róla. Majd egyszer csak szólítottak. Tele volt a terem, több, mint kétszázan voltak, minden szem rám szegeződött, kezem-lábam remegett. Akkor és ott gondoltam bele igazán abba, hogy micsoda emberfeletti munkát végeznek az itt jelenlevők, teszik kockára az életüket mások miatt nap, mint nap. Alig emlékszem arra a pár percre, amíg beszéltem, de a visszajelzések alapján sikerült elmondanom, amit szerettem volna.
Ez volt az a konferencia, amire kolléganőnk emlékezett, hogy ott voltam és erősködött Zsófinak, hogy ő egészen biztos abban, hogy Szilvay Kornél az én rokonom (is).
A történetünk folytatódik tovább, tovább és még tovább, mert „A történelem az élet tanítómestere. Tanuljunk tőlük, emlékezzünk rájuk.”
Barbi
A századforduló Puskására bukkanva
A következő napok begyorsultak. Barbi a nagynénjénél egy kincsesbányára bukkant, és csak úgy özönlöttek a jobbnál jobb fotók a telefonomra tőlük, nem győztem kapkodni a fejem. Sosem látott képek kerültek elő, amelyeken az én rokonaim köszönnek vissza fiatalon, továbbra is hihetetlen élmény. Közben a családkutatás hírére bejelentkezett egyik „régi”, vagyis ismert unokatestvérem is, aki még valamilyen egyetemi kurzusra írt családtörténeti dolgozatát osztotta meg velünk, amiből nagyszüleimről tudhattam meg még többet. Gazdagodott hát minden irányban a tudásunk. Egyszerre haladtunk a családfa minden ágán, közvetlenül a nagyszülőkről, a Barbival közös ősökről és oldalági rokonokról is egyre több információnk lett, kezdünk kicsit bele is kavarodni és csavarodni. Barbi ontotta a fotókat, én pedig igyekeztem strukturálni a frissen megismert rokonokat, először a fejemben, aztán papírra is véstem, nehogy elvesszünk a sok adat sűrűjében. Hiába láttam röntgenszemeimmel a kapcsolódásokat, sok volt még a fehér folt. Néha feltettem magamnak a kérdést, miért, hogyan történt mindez? Mintha ez a sok rokon mind egyszerre akarna tudatni magáról, a figyelmünkért tülekedve szinte sorban állnak, hogy felfedjük őket, néha hátborzongató érzés.
Az internet hatalmas segítséget jelentett a nyomozásban. A Gillemot név egyébként igazán megerősítő abból a szempontból, hogy biztosak lehetünk benne, bárkire is bukkanunk, valamilyen módon rokon. Rákeresve két híres személyt dob fel elsőnek, Gillemot Ferencet és Gillemot Lászlót, nem véletlenül.
Gillemot Ferenc igazi polihisztor volt, az első profi futballista, edző, játékvezető, a magyar labdarúgó válogatott első szövetségi kapitánya, ezen felül a modern hazai sportújságírás úttörője. Későbbi lapok a századforduló Puskásaként emlegetik… Számos más sportágban is bizonyított. Nem csak életében, de halálában is igazi hős volt, az Erdélybe betörő román csapatokkal szembeni harcban vesztette életét az első világháborúban. Így ír róla a Pesti Hírlap 1916-ban:
„A magyar sportéletnek egyik legértékesebb szereplője, a testnevelés kultúrjának fáradhatatlan munkása, ifjúságában nagyszerű atléta, férfikora teljén fiatalok mestere, sportíró, melegszívű, szerény, csendes ember: Gillemot Ferenc népfölkelő hadnagy, harminckilenc éves korában, a petrozsényi harcokban hősi halált halt. A magyar sport a millenáris esztendőkben virágzott föl, mikor a görögországi első Olimpiász megismertetett a külföld tökéletes atlétikájával: a fiatal magyar atléták kicsiny táborában ekkor tűnt föl Gillemot Ferenc, a szó szoros értelmében vett all’round atléta. Kerékpáros bajnok, hosszú távú országúti versenyekben jóformán verhetetlen.”
Az ő fia, Gillemot László pedig kétszeres Kossuth díjas gépészmérnök, anyagtudós, az MTA rendes tagja, aki egyetemi tanárként dolgozott a Mechanikai Technológiai Tanszéken, amit az ő idejében Gillemot-tanszékként is emlegettek.
Ezeket olvasva az ember boldogan vállalja a rokonságot, azonnal nagyon büszkék lettünk rájuk! Barbi váltig állította, hogy biztosan rokonok, de sejtettük, hogy ők egy távolabbi szál. Majd kiderült, hogy ők a már előzőekben emlegetett Gillemot Vilmos egyenes leszármazottjai. Éljen a Wikipédia! Összeállt a kép, Lajos ükapánk és Vilmos testvér tehát a szintén rózsakertész György Lajos fiai.
És íme a már többször emlegetett, átmeneti kavarodást okozó nekrológ Barbival közös szépapánkról:
Ilyenkor kattogni kezdenek a fogaskerekek az agyamban, látom magam előtt a családfát, négyet fel, egyet jobbra, egyet-kettőt le, és már el is érkeztem a híres rokonokhoz. Nincs is olyan messze! Eddig mondhatnánk azt is, könnyű menet volt, hiszen neves rokont meglelni nem nehéz. Akár itt is megállhattunk volna elégedetten, de nem hagytuk ennyiben, egyre eltökéltebben ástunk még mélyebbre.
Zsófi
A rózsa, ami összeköt
Ebben a bejegyzésben most mind a kettőnk szemszögéből olvashatjátok a hogyantovábbot.
Teljesen bepörögtem, ezerrel szörföztem a neten. Anyutól annyit tudtam, hogy Gillemot Ferenc a rokonunk, de a pontos rokoni szálakat, nem tudta. Szerencsére rábukkantam a Facebookon Gillemot Ferenc Centenárium oldalára, amit láttam, hogy Gillemot Katalin kezel. Írtam is neki.
“Kedves Katalin!
Én Kovács Barbara vagyok, és azért keresem Önt, hogy a segítségét kérjem. Egy véletlennek köszönhetően a héten egymásra találtunk egy harmadunokatestvéremmel. Úgy megörültünk egymásnak, hogy arra gondoltunk, hogy tovább kutakodunk a családban. Az ő dédnagymamáját Gillemot Máriának hívják, az enyémet Gillemot Ilonának. Testvérek voltak. Az én dédnagypapám (Szilvay Kornél) találta fel a poroltót az ő felesége volt Gillemot Ilona. Anya szerint Gillemot Ferenc is rokonunk, de édesanyám nem tudja, pontosan hogyan.
Amennyiben esetleg Önnek több információja van, hálásak lennénk, ha megosztaná. Amennyiben nyitott a megkeresésemre, szívesen küldök családi fotókat is, de örömmel vennénk egy találkozást is, amennyiben kiderül, hogy rokonok vagyunk.
Köszönettel,
Kovács Barbara”
Amikor láttam, hogy Katalin elolvasta az üzenetemet, hevesen dobogott a szívem és nagyon izgatott lettem, mit fog válaszolni. Alig telt bele pár perc, jött is a válasz. Hamar rájöttünk, hogy rokonok vagyunk. Mondta, hogy a családfája elég hiányos, mert szinte csak a férfiak szerepelnek rajta. Meg is beszéltük azonnal, hogy itt a remek alkalom, hogy felrajzoljuk a „lányokat” is. Meghívott minket magához a következő hét vasárnap délutánjára egy kávézással egybekötött sütizésre. Azonnal írtam Zsófinak és elküldtem neki, hogy milyen kedves válasz érkezett, ő is nagyon lelkes lett és mondta, hogy megoldja, menjünk mindenképp.
Zsófi: Míg én még bőven a múltbeli eseményeken tűnődtem, Barbi rendes mai lányként a facebookon böngészve talált egy rokont és gyorsan le is szervezte a találkát. Nem mentünk üres kézzel, egy kész családfaábrát eszkábáltam az eddigi információk alapján. Büszkén vittük kiegészítésre. Izgatottan készülődtünk, és mi sem volt természetesebb, mint hogy rózsás kedvünk mellé rózsás ajándékot vigyünk ismeretlen rokonunknak. Hiába csodálta meg annak idején Darányi miniszter a virágkiállításon Gillemot Úr rózsamézét, azt bizony nem találtunk, pedig szívesen megkóstoltuk volna. Vittünk helyette rózsaízű csokit, limonádét és rózsaszirupot, minden, ami rózsaízű, bekerült a kosárba. Még nekünk is ismételgetni kell, a rózsa ötlete tehát onnan jött, hogy Barbival közös ükapánk, az ő testvére és apja is rózsakertészként élte életét, és az újonnan felfedezett rokon a mi ükapánk testvérének leszármazottja. A rózsa az tehát, ami hármunkat összeköt. 🙂 Izgatottan vártam a napot, ahova Piroskával mentünk. Piroska nem rokon, bár családtagnak is nevezhető, egész pontosan a 14 éves piros kiskocsink, ami a színéről kapta a nevét és apukámtól örököltem. Apukám éppen halála előtt egy hónappal vásárolta. Ő, aki mindig is büszke volt az ízlésére, 66 éves egyetemi professzorként bátran vett magának egy igazi női, városi piros kisautót. Akkor még nem tudhatta, hogy mindössze egy hónapig fogja élvezni, azt pedig még annyira se tudhatta, hogy végül hozzám kerül. Nagyon féltette az autóit, sosem engedte volna, hogy én vezessem. Pedig én vezetem, immár 14 éve. Ragaszkodom is hozzá, olyan, mintha apukám is velem lenne, vigyáz rám az utakon. Most is vele utaztunk hát, óhatatlanul magunkkal hozva apukám emlékét. Kicsit olyan, mintha elvittük volna őt is kedvenc nagymamája rokonához. Nem tudom, mit vártam jobban, hogy odaérjünk, vagy, hogy addig is kihasználjuk az alkalmat, és beszélgethessünk Barbival. Alig pár nap telt el azóta, hogy kiderült, rokonok vagyunk, ennyi idő alatt megismerni sem volt időm. Ott ültem apukám kocsijában egy szinte ismeretlen rokonommal éppen egy még ismeretlenebb rokonhoz tartva. De ez szerencsére senkit sem zavart, sőt. Katalin úgy fogadott minket, mintha mindig is ismertük volna egymást, hamar megtaláltuk a közös hangot. A nappalija falain felismertük az arcokat, akiket előtte csak az interneten láttunk, s ezzel megelevenedett a múlt…
Barbi: Ezzel én is így voltam. Alig ismertem még Zsófit, de nagyon kíváncsi voltam rá. Az mázli volt, hogy azonnal szimpatikus volt, mert ugye a rokonait nem válogathatja meg az ember… Nagyon vártam ezt a napot. A Batthyány téren találkoztunk és ott pattantam be „Piroskába”. Teljesen természetes volt, hogy együtt megyünk meglátogatni a „vadiúj” rokonunkat. „Vittük” a dédnagymamáinkat és a testvéreiket, hogy felrajzoljuk Katalin családfájára.
Barbi: Simán odataláltunk a megadott címre, és amikor becsöngettünk, egy kedves hang szólt bele: „Ez aztán a pontosság!” És már nyílt is ajtó. Lehet, hogy szentimentális, de tényleg azt éreztem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy vasárnap meglátogatjuk a rokonunkat. Volt valami cinkosság kettőnk között Katalinnal, amitől úgy éreztem, mintha mindig is ismertük volna egymást. Átfutott az agyamon, hogy milyen vicces, hogy mind a hárman kommunikációs területen dolgoztunk az életünk jelentős részében. Katalin hosszú éveken keresztül volt az Auchan kommunikációs igazgatója, Zsófi kommunikáció mellékszakon végzett, tanít a Metropolitan Egyetemen és kutatóként dolgozik, én meg kommunikáció szakon diplomáztam, dolgoztam szerkesztőként, újságíróként, sajtókapcsolati vezetőként. És úgy tűnt, szerencsére mindannyian szeretünk beszélni… 🙂 Ott voltunk hárman Katalin lakásában, igazából egyikünk sem ismerte a másikat, de tudtuk, hogy van, ami összeköt minket. Katalin elővette a családi fotóalbumot, mesélt a rokonokról, mi pedig tátott szájjal hallgattuk őt. Megmutatta a családfát Bélát és Lajost azonnal kiszúrtuk és mondtuk, hogy ott van még Mária és Ilona, a dédnagymamáink. Később előkerült a vitrinből Gillemot Ferenc stopperórája és elmesélte a megemlékezést nagypapájáról, amit ő szervezett. A nagypapáját személyesen nem ismerhette, de a kutatómunkájának köszönhetően nagyon megszerette. Itt azonnal elkalandoztam és pontosan értettem miről beszél, én is pontosan így éreztem dédnagypapámmal kapcsolatban.
Zsófi: Az est számomra egyik legérdekesebb meglepetése az volt, amikor Katalin az egyik unokatestvéréről megemlítette, hogy a rendszerváltást követően önkormányzati képviselő volt, méghozzá ugyanabban a pártban, ahol apukám is, ugyanekkor. Két szomszédos kerületben… Otthon anyukámnál az esélytelenek nyugalmával rákérdeztem, esetleg ismerhették-e egymást, hiszen alkalmuk bizonyára volt találkozni. Anyukám pontosan emlékezett a nevére, és arra is, hogy jóban voltak apukámmal. De azt, hogy ők harmadfokú unokatestvérek lennének, az anyukám szerint fel sem merült… Nem voltak annyira szerencsések, mint mi Barbival… 🙂 Amit Katalin előre jelzett és mi is szomorúan tapasztaltunk, hogy valóban csak a férfiak szerepeltek a családfán. Ceruzával azért néhol lehetett látni egy-egy női nevet. Most mi is hozzátettünk kettőt. Sok-sok újdonságot megtudtunk, többek között azt, hogy a család egyik ága Amerikában telepedett le, egy másik pedig Münchenben. Az amerikai rokonokkal még Katalin apja tartotta is a kapcsolatot, mi pedig rögtön összekacsintottunk Barbival, ennek személyesen kell utána járnunk. Tanulmányút tervezésben jók vagyunk, a bakancslista csak gyarapszik. Herkulesfürdő alap, de úgy tűnik, akár messzebbre is tervezhetünk, ha így folytatjuk.
Elköszöntünk Katalintól és nagyon jó érzésekkel távoztunk, tudtuk, hogy ennek a találkozásnak, még nincs vége. A hazafelé úton, rengeteget beszéltünk, megmutattuk egymásnak a lelkünk legmélyét. Zsófi „Piroskával” egészen hazáig vitt. Több, mint egy órát beszélgettünk még és ismerkedtünk egymással. Ami azóta is tart.
Zsófi, Barbi
Hetedíziglen
A döbbenet az, hogy a családkutatásban az ember nagyon hamar eljut arra a szintre, hogy megérti, mindannyian rokonok vagyunk valahol… Olyan emberekről derül ki, hogy rokonok, akikről nem is tudsz, ki tudja, közülük hány járkálhat az utcán, dolgozhat még a munkahelyen, vagy akár lakhat veled egy utcában. Újabban gyanakodva figyelem a buszon az embereket, keresem a hasonlóságokat, elképzelem, hogy rokon valamelyik ágon, és máris közelebb érzem magamhoz őket. 🙂
Azon túl, hogy több-kevesebb sikerrel mindenkit beazonosítottunk a képekről, találtunk közelebbi-távolabbi rokonokat, bennem az a kérdés motoszkált leginkább, ki lehetett az utolsó „igazi” francia a családban, és mi szél vetette erre. Erről több legenda is keringett azelőtt, s bár én mindig büszkén meséltem, hogy dédnagymamán francia volt, nagynéném szerint nemhogy francia nem volt, hanem ráadásul Németországból érkeztek Herkulesfürdőre. Éreztem, hogy ezt helyre kell tenni, annyi év francia tanulás apukámtól nem történhetett hiába! Lassacskán sikerült kibogoznunk a szálakat. A Gillemot György Lajos rózsakertészről talált nekrológból egyértelműen kiderült, hogy ő még Németországban született, Hessen-Casselben, eddig tehát nagynénémnek igaza van. Szerencsére rengeteg családfakutatással kapcsolatos internetes oldal létezik, amin további Gillemot-kra találtunk. Az egyik szerint György Lajos apja Samuel Gillemot lehetett, aki Normandiában született! Ez lesz az! Normandia már rögtön jobban tetszik! És bár még sosem voltam arra, tudom, hogy gyönyörű…
Katalinnál, nemrég felfedezett távolabbi rokonunknál járva nekiláttunk a családfák összeillesztésének. Nagy öröm volt, hogy a közös pontok stimmeltek, igazán büszkén húztuk ki magunkat Barbival, jó munkát végeztünk. Katalin családfája is Samuel Gillemot-nál kezdődött, annyival tudta kiegészíteni a történetet, hogy közös őseink hugenották voltak, vagyis reformátusok, akik vallási okokból menekültek el Franciaországból. Egyedül az nem hagyott nyugodni, hogy a hugenották kicsit korábban alakították a történelmet, mint ahogy Samuel elmenekülhetett. Ennek kibogozására még várni kellett addig, amíg Barbi újabb rokonokkal vette fel a kapcsolatot. Ez friss lendületet adott a kutakodásunknak! Gillemot Vilmos rózsakertész üknagybácsink lányai, Sarolta és Józsa keltették fel a figyelmünket, mert érdekes módon egy testvérpárhoz mentek feleségül. Szokás szerint volt pár kialvatlan éjszakánk, mire rájöttünk, hogy nem elírás történt. Az ő leszármazottaiktól kaptuk azt az információt, hogy a közös francia ős a francia forradalom idején menekült el, és alighanem XVI. Lajos király kertésze volt. Padlót fogtam. Ez már tényleg kaland. Felrémlettek az iskolai történelemórák, és bár szerettem, de semmivel nem összehasonlítható érzés az, amikor egy családtörténeten keresztül kézzelfoghatóvá is válik mindaz, amiről tanultunk. Láttam magam előtt a Versailles-i kastély kertjét, ahogy óapánk nyírja a sövényt, gondozza a virágokat a napsütésben, odaköszön az arra sétáló úrhölgyeknek, és stílszerűen leszakít egy-egy illatozó rózsát nekik… Vajon akkor menekült ő is, amikor a forradalom fejleményei következtében az udvar végleg elhagyni kényszerült Versailles-t? Ennek azért nem lesz egyszerű utánajárni, legfeljebb bővül a családkutató bakancslista egy újabb helyszínnel…
Ha Samuel is rózsakertész volt, akkor ez bizony egyenesen egy rózsakertész klán, bár némileg elhalványult az ősök mindent elsöprő rajongása a rózsák iránt, mire hozzám ért a lánc. Azóta persze más színben látom a rózsatémát, és próbálom megérteni az ősöket. Egy biztos, gyönyörű szakmát választottak. Samuelnél tovább egyelőre nem jutottunk, de már ez is mesebeli. Tőle indulva Barbival ugyanis mi épp a hetedik generáció vagyunk. Hogy tartja a mondás? Minden bűn hetedíziglen öröklődik… Hm, hát reméljük, nem találunk a kelleténél több csontvázat a szekrényben… 🙂
Zsófi
Szabad egy táncra?
Gillemot lányok nyomában
Miután megtaláltuk híres rokonainkat, Ferencet, Lászlót, Vilmost és Lajost, szépen lassan kezdtek előbukkanni a régi cikkekből a Gillemot lányok is. Margit, Mici, Magda, Irénke, Jozefa, Sarolta.
A Gillemot lányokat a cikkek szűkszavúan említik, szinte mindig valamilyen bál résztvevőjeként sorolják fel őket. Egyértelműen kiderült, hogy az anya-lánya párosok akkoriban együtt jártak bálozni, így nekünk is egyszerűbb volt a dolgunk, tudtuk, kit hova kell felrajzolni a családfára.
Anyukám mesélte, hogy dédnagymamám nagyon szeretett bálokba járni, mondjuk nagyikám kevésbé, de hát nem volt sok választása, ennek ellenére többször is bálkirálynő lett, olyan gyönyörű volt, mint egy igazi hercegnő.
Lázadó kamaszkoromban, amikor épp annyi idős lehettem, mint ő, én épp bakancsban, hosszú pólóban rockkoncerten tomboltam. Ha „láttak”, nem lehettek túl büszkék…:) Bár a húszas éveim legelején, de még az is lehet, hogy korábban, Apukámmal voltam Operabálban. Rettentő büszkén feszítettem mellette a kölcsönzött báli ruhámban. Otthon pörögtem-forogtam, elképzeltem, ahogy majd „vonulok” benne/mellette/vele. A valóság egy kicsit más volt persze. Alig tudtam menni a magassarkú cipőmben. Ahogy megérkeztünk az Operaházhoz, kiszálltunk a taxiból, „sikkesen” mentem fel a lépcsőn, körülbelül a harmadik lépcsőfokon ráléptem a hosszú ruhám alsó szoknyájára, ami azonnal leszakadt. A női wc-ben próbáltam orvosolni, szerencsére valahogy sikerült. De jó lett volna egy kis segítség Gillemot dédnagymamától, hogy is kell ezt „profin csinálni”. Elnézve a képeket, lett volna mit tanulnom! De azért azt is megnéztem volna, ők mit szólnak egy jó kis koncerthez, bakancsban és szakadt farmerben. Atyaég, mennyire más világ, pedig nem is volt annyira régen.
Elkezdtem cikkek után kutatni, hogy is volt ez régen. Hát valahogy így:
„Egy bál mindenkor különleges eseménynek számított, így nem csoda, hogy a legkisebb táncos mulatságot is több napig tartó előkészület után tudták csak megrendezni. A helyszín, a zenekar kiválasztása, a meghívottak névsorának összeállítása, a táncrend megtervezése nem kis feladatot rótt a szervezőkre. A lázas készülődésből természetesen a meghívottak sem maradtak ki: a megfelelő toalettek elkészítése fáradságos, de örömteli tevékenység volt.
Bár a mai bálokon sem lehet akármit felvenni, nagyanyáink korában a szigorú szabálygyűjtemények egyenesen előírták, mely korosztály miben jelenjék meg az estélyen. Egy fél évszázaddal ezelőtti etikettkönyv szerint a férfiak számára kötelező volt a frakk, melyhez állógalléros keményített ing, saját kötésű fehér csokornyakkendő, pikémellény, fehér glaszé- kesztyű, cilinder és gombos lakkcipő dukált. Ugyanez a könyv a hölgyek öltözködésébe is „beleszólt”: az elsőbálozó lányoknak egyszerű, fehér ruhát kellett viselniük, idősebb és termetesebb asszonyoknak tiltott volt minden pasztellszín, és természetesen nem hordhattak vékony, áttetsző anyagból készült ruhát. Abból az alapszabályból, hogy a hölgyek öltözete a koruknak megfelelő legyen, az is következik, hogy anya és lánya ne öltözzék egyformán. Ezt persze ma is nehéz megvalósítani, mert a női divatnak a francia rokokótól kezdve az a célja, hogy a korkülönbségeket elmossa.
Evés-ivás, jókedv és tánc. Ez utóbbi minden bál legfontosabb eseménye. Az egyedi tervezésű, mindig különleges külsejű táncrendek adták az estély forgató- könyvét, ugyanakkor arról is tudósítottak, hogy melyek az éppen divatos táncok. A századfordulón még keringőztek és csárdásoztak, míg az első világháború utáni időkben egyre nagyobb teret hódított a cake-walk, a boston és a botrányos, izzó hangulatú tangó. (Népszava 1996. Gyüre Orsolya írása)
A Gillemot lányok felkutatásában nem csak a bálok voltak a támpontjaink, hanem a „Házassági rovat” is nagy barátunk lett.
Rengeteg hasonló hirdetésre bukkantunk. Sokszor kómásan mentünk dolgozni Zsófival, mert nem hagytak nyugodni minket az újonnan felfedezett családtagjaink, éjszakánként muszáj volt kitárgyalnunk.
A családfa „rajzolásán” túl, folyamatosan bővítjük a bakancslistánkat is: Minden budapesti helyszín meglátogatása, ahol éltek rokonok; valamint: Herkulesfürdő, Normandia, Versailles; és akkor itt üzenem: legyen egy bál is!
Barbi
Az élet íze(i)
Akárhányszor átmegyek nagynénémhez, mindig nagy kincsekre bukkanok nála. Nagyon szeretem hallgatni a régi történeteit.
Megint előkerült például egy olyan kép, amin rajta van Zsófi apukája, nagyija és nagynénje is. Még mindig hihetetlen, hogy a kollégám a rokonom. De mondjuk a sorrend már felcserélődött. A rokonom, a kollégám. Nagyon bírom, hogy ott van a közelemben minden nap. Ad valami megmagyarázhatatlan biztonságot. Amit csak érzek, szavakkal nehéz megfogalmaznom.
De vissza nagynénémhez. Ő ugyanabban a lakásban lakik, ahol a dédnagyszüleim éltek. Ha körbenézek a lakásban, miközben mesél, pillanatok alatt bele tudom élni magam a történetekbe.
Ami most leginkább felkeltette az érdeklődésemet, azok a korabeli receptek. Pár héttel ezelőtt rátaláltam üknagymamám „Rózsa-íz” receptjére egy 1901-es újságban. Át is küldtem nagynénémnek és azonnal kiderült, hogy van egy teljes „Gillemot” receptgyűjteménye.
Megnéztem volna, ahogy üknagyi a rózsaszirmokat válogatja és kavargatja a fazékban. Azóta azon gondolkozom, honnan szerezzek megfelelő mennyiségű rózsaszirmot, hogy elkészítsem én is, bár a sok c(z)ukorral, nem igazán tudok azonosulni…(mármint elméletben, a valóságban nagyon édesszájú vagyok, csak tudom, nem kéne.)
Éva nagynénémmel megtaláltuk ezt a receptet is, de itt nem 3 citrom levét írta dédnagymami, hanem 10 citrom levét:
Nagynéném mesélte, hogy dédnagymamám megadta a módját a vendégek fogadásának, az ínycsiklandozó falatokat mindig zsúrkocsin tálalta fel a vendégseregnek. Bárcsak lenne egy időgép, amivel legalább pár percre bekukkanthatnék egy ilyen „buliba”.
Arra gondoltam, hogy megosztok pár receptet. A válogatásaim nem az ízlésemet tükrözik, hanem a receptek elnevezése csábított el.
Legénycsalogató likőr: Fél liter vörösbor, 40 dkg cukor, 2 és fél dl rum, fél rúd vanília. Csak hidegen összevegyíteni s megvárni, míg megtisztul. Kb. 3 hét szükséges hozzá, hogy megérjen.
Boszorkánykrém: 4 darab szép nagy almát megsütünk, majd szőrszitán át cserépedénybe törjük. Adunk hozzá 2 kanál barackízt, annyi cukrot, hogy jó édes legyen, majd belevegyítjük 1 tojásfehérje kemény habját. Az egészet ezüstvillával kb. 15-20 percig verjük, míg jól megdagadt, tömör habos tömeget kapunk. Ekkor a krémet üvegcsészékbe vagy kis előételformákba adagoljuk s kevés barackízzel díszítve tálalásig hidegre tesszük.
Simán csinálhatnánk Zsófival egy jó kis főzőműsort a youtube-on a megőrzött receptekből, de ahogy elnézem az összetevőket, felsikítana az összes fitneszguru és életmódtanácsadó. De „privátba” örömmel küldök recepteket!
Barbi
Pingvinek a családfán?
A családkutatásban azért akadnak vicces pillanatok is, például amikor a csupa pozitív megerősítéstől megittasulva Barbival egy időre komolyan elhittük, hogy még egy pingvinfajt is a Gillemot-król neveztek el. Pedig bármennyire is lehetetlenül hangzik, kicsit kétkedve ugyan, de jó darabig ebben a hitben éltünk. Közhely, de a mi esetünkben tényleg érvényes, hogy az interneten mindig újabb kincsek bukkannak fel, ha az ember kitartóan keres. Ennek köszönhetően nemrég találtunk egy amerikai magazint, amelynek egyik oldaláról Nevadában élő rokonok mosolyognak ránk. A háttérben sziklák, rajta pingvinek… Ahogy utánanéztünk, kiderült, hogy léteznek ún. Gillemot pingvinek..! Ez aztán a nem várt fordulat, újabb rokonok a családfán, ezúttal madarak? Barbival felcsillant a szemünk, itt egy újabb talány, ki kell deríteni, vajon mi közünk a pingvinekhez…
Az első –majdnem- logikus következtetésünk az volt, hogy az amerikai rokonok esetében kicsit messzebb esett a rózsa a fájától és bizonyára sarkkutatók, és egy soha nem látott, új pingvinfajt fedeztek fel, akik értelemszerűen róluk kapták a nevet. Az sem tántorított minket vissza ettől a feltételezéstől, hogy ezt a képet nem valamilyen természettudományos szaklap, vagy netán a National Geographic címlapján, hanem egy egyetemi alumni újság egyik cikkében találtuk… Mivel nagyon izgatta a fantáziánkat, rákérdeztünk az amerikai rokonoknál is, de hiába. Mivel semmilyen erre utaló nyomot, hírt nem kaptunk, ez a szösszenet jó darabig feledésbe merült. Ha előkerült, jókat kacarásztunk rajta, és persze eljátszadoztunk a gondolattal, mi van, ha mégis igaz.
Közben meg kell említenünk, hogy kutatásaink során az is kiderült, hogy a Gillemot név eredetileg Guillemot lehetett, de menet közben elveszett belőle az „u”. Már régóta gyanús volt, hogy a családnévre rákeresve rengeteg Guillemot névre hallgató személy kerül elő. Aztán egyszer csak egy hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem, van-e jelentése ennek a szónak franciául. Gondoltam, ha van, az lesz az igazi. Beírtam hát gyorsan a szótárba, aztán egy pillanatig csodálkozva meredtem a képernyőre, hiába olvastam ugyanis a választ, az semmit sem mondott nekem. Először azt hittem, rosszul írtam valamit, a fordítás ugyanis így hangzott: „lumma”. Ornitológiai tudás híján fogalmam nem volt róla, hogy bizony ez is magyar szó, mégpedig egy madár neve. Azt már Barbi rakta össze (mostantól Sherlock), hogy a lumma pont úgy néz ki, mint a pingvin, és ezek azok a madarak, akik az amerikai magazinban szerepelnek! És akkor egyszer csak leesett a tantusz, hogy a történet éppen fordítottja annak, ahogy gondoltuk, nem egy pingvinfajt nevezték el a Gillemot-król, hanem a család van elnevezve a pingvinekről… 🙂
Ez a felismerés mégiscsak megnyugtatóan hatott ránk, helyükre kerültek a dolgok, és ez az újabb fantáziálás lehetőségét sem zárta ki. Vajon miért nevezhették el az ősöket a lummáról? Mi lehet a közös a lummában és az ősökben? Ehhez azonnal utána kellett néznünk, mit kell tudni erről a madárról! Úgy faltam a sorokat a wikipédián, mintha csak egy rokonról olvasnék, akire büszkék lehetünk. Szerencsére egy roppant szimpatikus kis lényről van szó:
A lumma a pingvin multifunkcionális rokona, nem csak úszni, de repülni is tud, bár ez utóbbi biztosan megkülönböztet minket tőle. A hidegebb égtájat kedveli – ebben nem értünk egyet…, és Észak-Európa sziklás partjainál él, vagyis valahol arrafelé, ahonnan óapánk is származik. A lumma nem aprózza el energiáit, egyszerre mindössze egyetlen egy tojást rak, viszont formatervező zsenialitását mutatja, hogy a tojásnak csúcsos a vége, hogy le ne essen a szikláról. Modern felfogású, a ház körüli teendőkön hím és a nőstény egyenlően osztozik, akik felváltva kotlanak az egy szem tojáson.
Pár napra rá, hogy tudomást szereztem a lummákról és szívembe zártam őket, szíven ütött minket egy hír a sajtóból. Becslések szerint kb. húszezer lumma pusztult el az elmúlt napokban, a tenger százszámra sodorta partra a tetemeket, a szakemberek értetlenül állnak a pusztulás előtt. Sajnos elég valószínű, hogy az egyik ok azoknak a konténereknek a tartalma, amelyek nemrég egy nagy viharban kiszabadultak egy teherszállító hajóból. A környezeti problémákról szóló hírekről jócskán olvasni mostanában, de újdonsült rokonaink értelmetlen pusztulásának történetén keresztül ez a fenyegetés is még kézzelfoghatóbbá vált. Őszintén reméljük, mielőbb megoldódik a rejtély és rokonszenves rokonaink tovább élhetik sziklaparti hétköznapjaikat.
Zsófi
Szíjjal hasítunk a hátából
A családkutatásnak szomorú, sőt, ahogy a következő példa mutatja, néha egészen krimibe illő pillanatai is vannak. Mivel szervesen a családhoz tartozó történetről van szó, közzétesszük, ám az a rokon, akiről most szó van, nem szeretné magát felfedni. Nem azért, mert ne vállalná, hogy min ment keresztül, hanem mert ez már nem számít. Aki ismeri, úgyis tudja. A történet a fontos, hogy megértsük őt, az életét, és azt a történelmi környezetet, amelyben élt.
Pedig a történet jól kezdődik. Szerető családban nevelkedett, jómódú szülők gondoskodtak róla és testvéreiről. Minden esélye megvolt arra, hogy ő is a felmenőkhöz hasonlóan szépívű karriert fut be, bár ő más szakmát választott. Talán ez lehetett a baj? Első gyerekként lehetséges, hogy nem ezt várták tőle, hanem a rózsakertészet hagyományainak ápolását, nem tudhatjuk. De ő más úton indult el, és ez az út először sikerrel volt kikövezve. Övé volt Budapest egyik legelegánsabb étterme. Aki csak Budapest belvárosában megfordult, ismerte. Az étteremnek helyet adó patinás épületet ma is sokan ismerhetik, bár már nem étteremként funkcionál. A rokonok előszeretettel étkeztek itt, és utána szívesen fényképezkedtek együtt a kellemes élményt megörökítendő. A fotókon békebeli hangulat uralkodik, mindenki kiegyensúlyozott, derűs és nyugodt. Bizonyára főhősünknek is megvolt minden oka az elégedettségre – egy darabig. Addig, amíg a korabeli cikkek tanúsága szerint az étterem egy beszállítójával meg nem gyűlt a baja.
A hentessel, aki a háború alatt folyamatosan szállított az étteremnek havonként történt az elszámolás. Az étterem tulajdonosai ellenőrzés nélkül, szállítólevél alapján fizették a számlákat. 1918-ban az étterem üzletvezetője meglepve konstatálta, hogy jóval magasabb árat fizettek a hentesnek, így az étterem tulajdonosa felszólította őt, hogy a különbözetet fizesse vissza. Ez akkor százezer korona volt, amit a hentes ügyvédje ki is fizetett. Itt akár véget is érhetne a történet, minden jóra fordult, gondolhatnánk. De aztán… „Eltelt két esztendő, lezajlott a forradalom, elmúlt a kommün és híre terjedt a különítményeknek, legendákat kezdtek mesélni a Britannia szálloda rohamsisakos titkairól.” Az ún. britanniás tisztekről van szó, akik nevüket onnan kapták, hogy a hajdani Britannia (ma Béke) szálló az 1920-as évek elején a fehérterrorista tiszti különítmények, a „britanniások” tanyája volt.
„1920 tavaszán megjelent az étteremben egy alaposan körülszíjazott, revolverrel, oldalfegyverrel, sisakkal ellátott marconaarcú katona…”. A vendéglő tulajdonosát kihallgatásra idézték be a Britannia-szállóba. A vendéglős még soha nem követett el bűntényt, így azonnal elsietett a főkapitányságra, nem értette, miért kívánják őt a Britannia-szállodában látni. Kiderült, hogy a hentes felhatalmazta a különítményt, hogy a két évvel azelőtti százezer koronát vegyék vissza az étterem tulajdonosától. A vendéglős hiába tett lépéseket a polgári hatóságoknál, azok kényszeredett, széles gesztusokkal, vállvonogatással közölték, hogy sajnos nem áll módjukban az erőszak jogán működő különítményekkel szemben védelmet nyújtani.
Az idézés napján a vendéglő tulajdonosa végül megjelent a szállónál. Kézigránátos és rohamsisakos őrök sorfala között lépett be a hallba. Kora reggel volt. A hallban csak egyenruhás, átvirrasztott és átmulatott éjszakák sápadtarcú Britanniásai lézengtek föl és alá. Ekkor egy nagyon otthonosan mozgó, szőke, elegánsan öltözött asszony jelent meg, Léderer Gusztávné, aki nyomban helyet is foglalt a várakozók mellett. Lédererné meghallgatta a százezer korona históriáját és mint aki csak fölületes beszélgetést folytat, egész halkan kérdéseket intézett a vendéglős vagyoni állapotáról és egyéb körülményeiről. Akkor e kíváncsiskodásnak nem tulajdonítottak semmilyen jelentőséget. Majd dicsekedni kezdett, s kérkedő elbeszélése hosszú ideig tartott:
Ezen a ponton kicsit jobban utánanéztünk, mit lehet tudni erről a nőről… Ő az a Lédererné, akinek a nevéhez csaláson, zsaroláson, lopáson kívül egyébiránt egy brutális gyilkosság fűződik, aminek hatalmas visszhangja volt a korabeli sajtóban, de ma is szép számmal találni részleteket róla a neten. A történetet nemrég Szász János rendező dolgozta fel „A hentes, a kurva és a félszemű” c. filmjében Gryllus Dorkával a főszerepben, sőt annak idején egy kuplé is született róla, amit később Hobo és Deák Bill Gyula is megénekelt (“Lédererné, mi van a kosárban…”). Eszerint épp egy hentest tett el láb alól a férjével, nem is akárhogyan. Amikor itt tartottunk a történet nyomozása közben, a hideg futkosott a hátunkon Barbival. Belegondolni is rossz, hogy a vendéglős rokon rosszabbul is járhatott volna… Na, de nézzük, hogyan is folytatódott:
“Ezután a vendéglő tulajdonosát bevitték a szobába, ahol mímelték a hivatalos formaságokat, jegyzőkönyvet vettek fel vele. Már ekkor a Iegterrorisztikusabban léptek fel vele szemben. A szobában is hangosan rákiáltottak: — Ez a pénz, ez a százezer korona a mienk lesz és éppen ezért ki fogja fizetni azonnal, mert különben szíjjal hasítanak ki a hátából.” Első kihallgatása így ért véget. Utána felkeresett több ügyvédet, senki sem vállalta az ügyet. Nem mert senki bemenni a Britanniába. Új idézést kapott. Amikor újra elment, meglepő körülményeket talált:
„Földúlt, furcsaképű szállodaszobába léptek. A hotelszobában két egymásmellé állított ágy volt vetetlenül, mintegy hatan hevertek az ágyban. Az ágyak alatt — friss zsákmányként —nyolc-tíz darab vadonatúj autópneumatik. A padlón szerte-széjjel üres boros- és pezsgőspalackok és az éjszakai mulatozások, duhajkodások fölrúgott nyomai, széthányt kártyacsomagok. Fiatal egyenruhás tisztek tápászkodtak fel az ágyból és trágár módon tárgyalták meg az elmúlt éjszaka dorbézolásait. Sokáig tartott, amíg felöltözködtek, megmosakodtak…. Három óra hosszat várakoztatták őket, s hogy a kihallgatás számára megfelelő lelki előkészületet teremtsenek, belépett egy sötétképű, mogorva százados a szobába és zordonan egy szó nélkül fölrántotta a szobában álló kis asztal fiókját és öt-hat kisebb-nagyobb revolvert csapott mérgesen az asztalra, kézigránátokat szedett elő és minthogyha egyedül lenne a szállodai szobában, félóra hosszat tüntetőleg egyebet sem tett, csak jobbra balra csattogtatva töltögette a revolvereket.”
„Föltűnő volt, hogy Léderer Gusztávné is többször belépett a szobába. Az ott lévő fiatal tisztek nagyon szívélyes szavakkal üdvözölték Lederernét németül. — Jónapot Micike! Hogy aludt Mici nagysád? — mondogatták Léderernének, akinek mindenkihez volt egy nyájas szava. Lédererné azután összesúgott a kihallgatást vezető Británniásokkal. Kiment a szobából, később megint bejött, nagyon érdeklődött az eredmény iránt”. Majd közölték a vendéglőssel: „Bírói eljárásnak helye nincs. Ez ügyben kizárólag mi vagyunk illetékesek, s ha nem fizet, minden továbbiért viseli a következményeket”. Semmi reménye nem volt arra, hogy ép bőrrel szabaduljon meg. Minden ingó vagyonát összeszedte, üzletének forgótőkéjét kivonta és szorongatott helyzetében kifizette az összeget. Mivel akkoriban termetes, szép szál, imponáló ember volt, azt sikerült elérnie, hogy nyugtát kapott a fizetésről. Miután üzletének forgótőkéjét elvették tőle, nem tudta az éttermet tovább vezetni. Bár később próbálta peres útra terelni az ügyet, hiába. Mély depresszióba esett, öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták, már nem volt régi önmaga. Végül visszatért a családi gyökerekhez. Kertészsegédként halt meg.
Léderernét később életfogytig ítélték, de jó magaviselete miatt korábban szabadult. Azon a környéken lakott, ahol gyerekként a rokonaink is, akik nap mint nap látták őt kosárral a kezében. Bár úgy nézett ki, mint a gonosz boszorka a mesében, nem féltek tőle. Nem tudták, hogy miket követett el. Azt sem sejtették, hogy köze volt a fenti történethez…
Zsófi
Egyre rózsásabb a kedv
Amióta megtudtam, hogy nem csak ükapánk volt rózsakertész, hanem egy egész rózsakertész klánnal állunk szemben, azóta foglalkoztat, miért épp a rózsa? Készültem is egy ideje, hogy ezt a témát feldolgozzam, amikor a minap egyszer csak beugrott, hogy ugyanezen a családi vonalon nagypapám felé ágazva török felmenőink vannak, akik vezetéknevéről azt sejteni, hogy rózsát jelent. Ettől a felismeréstől aztán igazán rózsás kedvem kerekedett. Van ebben valami nagyon izgalmas, hogy egy rózsakertész klán női tagja és egy rózsás nevet viselő család férfitagja egymásra talál. Ekkor már nem volt kérdés, hogy fel kell kutatni, mit tud ez a virág, vajon mi közünk lehet hozzá, ha csak szimbolikusan is. Bár sosem vonzott különösebben, megkérdőjelezhetetlen volt számomra a rózsa királynői rangja a virágok sorában. De nem hinném, hogy csak azért esett volna a rózsára a választás, mert ez lett volna kifizetődő akkoriban. Ki tudja, talán ennél szorosabb kötődése is lehetett a családnak ehhez a virághoz.
A rózsa, ami Közel-Keletről származik, az egyik legfontosabb virágszimbólum a nyugati világban. Azt mindenki tudja, hogy a rózsa a szerelemhez kapcsolódik. A mitológia szerint Aphrodité éppen súlyosan megsebesült szerelméhez, Adoniszhoz igyekezett, amikor egy rózsatövis megkarcolta a kezét, és vérükből vörös rózsák fakadtak. Ha szerelem, akkor a szépség és az élet is érthető, de ezen kívül a titoktartást, a vért, a halált és az újjászületést is jelképezi, ami már kisebb magyarázatra szorul. A mitológiai történetek szerint Erósz (Cupido) egy fehér rózsával bírta rá a hallgatás istenét a titoktartásra. Ez a szimbólum a kereszténység idején is megmaradt, a gyóntató székeken gyakori a faragott rózsa, vagy a gyűléstermek stukkó rózsája arra figyelmeztet, hogy a beszélgetés sub rosa, vagyis a “rózsa alatt”, azaz titokban folyik. Izgalmas elképzelni, milyen titkokat őrizhettek ükapánk kertjében a rózsák a millennium idején…
A különböző vallásokban is megjelenik a rózsa: A rómaiak rózsákat hintettek szét a temetéseken a feltámadás szimbólumaként. A keresztény hagyomány szerint az édenkerti rózsa csak a bűnbeesés után növesztett töviseket. Talán ükapánk is az édenkerti állapotokra vágyhatott, amikor kikísérletezte a tövis nélküli rózsát… A fehér rózsát Máriához (a tövisek nélküli rózsához) társítják, és a középkorban a szüzességet szimbolizálta. A vörös rózsa pedig Krisztus véréből fakadt, ezért a vértanúság és a feltámadás jelképe is. A keresztények, de más világvallások számára sem ismeretlen a rózsafüzér, ami eredetileg összepréselt rózsaszirmokból készült, innen kapta nevét. Az alkímiában hétszirmú rózsával jelezték az alkímiai reakciókat és a bölcsességet. A szabadkőműveseknél a három rózsa fényt, szeretetet és életet jelent. És a rózsa a jelvénye a rózsakeresztesek társaságának is.
Bár ez már így is elég misztikusan hangzik, ha mégsem lenne elég, nézzük, mi mindenre jó: a rózsaillat állítólag javítja a memóriát, legalábbis a Science amerikai tudományos folyóirat cikke szerint német kutatók kimutatták, hogy az eredményesebb tanulást segíti, ha az ember rózsát szagolgat, de nemcsak ébren, hanem álmában is! Nem rossz tipp, ha még további rokonokra lelünk, ezt okvetlenül be kell vetnünk, mert egyre nehezebb számontartani a kapcsolódásokat…. A rózsaolaj egyébként már több ezer éve ismert gyógyító, szépítő hatásáról is. Szépségápolási termékek és parfümkészítés alapvető alapanyaga, de nem csak az illata miatt. Nem mellesleg afrodiziákum is… Halkan jegyzem meg, elég népes családról van szó… 🙂 A rózsaolaj sikeres hangulatjavító, enyhíti a stressz okozta levertséget. Fertőtlenítő, gyulladáscsökkentő, sejtregeneráló, sebgyógyító hatású, és számos fizikai panaszra ajánlják olaját a női bajoktól kezdve az emésztési panaszokon keresztül a bőrbetegségekig. Egyedül terhes nőknek érdemes óvatosnak lenni, mert korai és intenzív méhösszehúzódásokat eredményezhet. És valóban, amikor egy hetes túlhordás után sem akart elindulni az első kisfiam, egy rózsavizes fürdőt ajánlottak, ami segített őt előcsalogatni.
A rózsa egyébként ehető virág, ükanyánk rózsaíz receptjét megtalálva ez nem is kérdés. Még egyikünk sem próbálta, pedig jó lehet, ízük állítólag parfümös, emlékeztethet a zöld almáéra és szamócáéra. Ez sem véletlen, ugyanis több más gyümölcs mellett az alma és az eper is a rózsafélék családjába tartozik!! Sőt, a barack is, amit Barbival közös rokonaink a rózsával együtt termesztettek! Apukám is nagyon szeretett kertészkedni, bár rózsája nem volt, de eper, barack annál inkább. Ha eddig mégis kételkedtem volna, érdemes-e rózsát ültetni, ez mind elég meggyőzően hangzik. Ezt csak tetézi, hogy gyerekkoromban órákat értetlenkedtem az egyik szoba falán bekeretezve függő francia feliraton. Mint később megtudtam, ez Voltaire Candide-jának híres utolsó sora volt, ami így hangzik: „Műveljük kertünket, vár ám a munka a kertben”. Jó tanács, nem csak szó szerint.
Zsófi
A rózsa hangjai
A millennium körüli időszak sokáig nagy varázslatban tartott minket, hiszen jó darabig ki se fogytunk az anyagokból. Barbi mestere lett annak, hogyan kell jól keresni, és a semmiből is mindig elővarázsolt egy-egy születési, halotti anyakönyvi kivonatot vagy keresztlevelet. Gyönyörködtünk a régi kézírásokban, hogy a korabeli fogalmazási stílust ne is említsem. Időközben teljesen kiműveltük magunkat a magyar nevek latin, sőt adott esetben német vagy francia megfelelőiben is, mert ezek teljesen változatos módon szerepeltek a különböző dokumentumokon. Előfordult, hogy Barbi lelkesen újságolta, újabb rokon a láthatáron, aztán ki kellett ábrándulnunk, hogy csak franciául hivatkoztak rá. Az ismeretlen rokonoknak megvan az a varázsa, hogy történetüket bátran tovább szőhetjük, hiszen az a kevés információ, ami van róluk, teret ad a fantáziánknak. De most kicsit előrébb szaladok az időben nagyszüleimig, akinek az életéről még vannak tanúk és saját élmények is. Mint az korábban kiderült, a rózsa mindkét családtörténethez kapcsolódik valamilyen módon, de ennél jóval több hasonlóság is akad a történetükben…
Nagymamám – aki már csak félig Gillemot – Herkulesfürdőn született, ahonnan 1917-ben a románok benyomulása miatt egy éjszaka leforgása alatt menekülniük kellett, és így kerültek Budapestre egy szál bőrönddel. Apja az I. világháborúban, a fronton a légnyomástól megsebesült. A háború után egy kis játékboltot nyitottak, amit betegeskedő apja igen nehezen vezetett. Az anyja biztatására nagymamám zongorázni tanult, mert ebben látták a szegénységből való kiút egyik lehetőségét. Végül zenetanári diplomát szerzett. Nagypapám fuvolaművész, zeneszerző és karmester volt. Az ő édesapja is az I. világháború következményeként betegedett meg, és korán meghalt. Édesanyjának engedélyezték, hogy a házuk sarkában trafikot nyisson, de nagypapámnak is el kellett mennie dolgozni. A gimnáziumi évei alatt eljutott a cserkészcsapat zenekarával Dániába, ahol a hiányzó szólamok közül a pikolót választotta, mert úgy gondolta, hogy így kell a legkisebb súlyt cipelnie az utazás során. Végül a zene lett az élete, előbb a fuvolaművész, később a zeneszerzés tanszakot is elvégezte a Zeneakadémián. Itt ismerkedett meg nagymamámmal, akinek egy báli áttáncolt éjszaka után kérte meg a kezét, állítólag egy hét éve tartó jegyességet bontva fel ezzel a döntéssel.
Egyelőre nem látom, ki örökölhetett tőlük egy kis zenei vénát, bár ez a kérdés még nem dőlt el… Mindenesetre legkisebb unokájukként én voltam az utolsó reményük, hogy zenélni tanuljak, mert a többiek addigra már nem sok hajlandóságot mutattak erre. A szüleim be is írattak szolfézsra, majd, amikor megvették a pianínót, jöttem rá, hogy nem szeretnék zongorázni tanulni. Ekkor csillant fel nagypapám szemében a fény, hiszen a zongoráról ideiglenesen átpártoltam a furulyára. De mire a félhangokra került sor, ezt is feladtam. Aki nálam tovább jutott, szinte biztosan maradandó emlékeket őriz nagypapám fuvolára írt technikai és olvasógyakorlatairól, ami “levegővezetés szempontjából kitűnő fejlesztési gyakorlat” és “a memóriát és a koncentrációképességet nagyon jól fejleszti”, vagyis nem épp a legegyszerűbbek közé tartozik…
Emlékszem a hatalmas zongorára a pesti lakásukban, ami mellett embermagasságban állt a Nők Lapja és a Füles magazin. Nagymamámra, amint szorgosan pucolja az almát és a narancsot a műanyag tálkába, a fregolira a hideg konyhában, a kisházra, ahol olyan cseresznye termett, amilyet azóta sem ettem. Mosolyra késztet, amikor arra gondolok, nagymamám sosem indult el az orkánkabátja nélkül, és mennyit húztuk ezzel a legnagyobb nyári forróságban. Emlékszem nagypapám nyolcvanadik születésnapjára, amikor eltörtük a szomszéd kompótostálját, amit azért kértünk kölcsön, mert sosem látott vendégsereg érkezett az ünneplésére. És felrémlik az az egyetemi vizsgám, ahol a professzor úr szelíden arra célzott, érdemes utánanéznem, ki lehet az a névrokonomnak hitt karmester, akit ő az egyik legnagyobbnak tartott, és aki nagyobb hírnévre is érdemes lett volna, ha más korban él. Alig akarta elhinni, hogy ő bizony a nagypapám – mire kiderült, már megkaptam a jelest… 🙂
És emlékszem a bakelit lemezre a polcon is, amin az általa hangszerelt Szózat hallható a fúvószenekara előadásában (ide kattintva meghallgatható). Egyike volt azoknak, akik életre hívták a Budapesti Hangversenyzenekart, a mai Állami Hangversenyzenekar elődjét. A Magyar Fúvószenei Szövetség alapító és elnökségi tagja volt, 1937-től 48-ig állt vezetőkarnagyként az Országos Postászenekar élén, később a csepeli Fúvószenekart irányította. Aranydiplomás fuvolaművész és Örökös Országos Karnagy. Számos fúvószenekari átirata, hangszerelése maradt a jövő generációkra.
De a legélénkebb személyes emlékem nagypapámról egyben az utolsó is. Élete nagy álma volt, hogy még egyszer vezényelje a Postászenekart, ami 86 évesen teljesülhetett. A tiszteletére rendezett jubileumi koncerten ismét kezébe vette a pálcát. Nagypapám sok év kihagyás után minden eddiginél jobban készült, kívülről megtanulta a partitúrát, számtalanszor elpróbálta otthon. Nagymamám féltette is, hogy kell-e ez az izgalom, sok lesz ez a felfokozott szellemi és fizikai terhelés. A koncerten mindenki ott volt, aki csak lehetett, a család, barátok, kollégák, tanítványok. Hatalmas siker, öröm és meghatódottság, virágok, ölelések és a végső elismerés. Mindenki, aki akart és tudott, gratulált és búcsúzott… A hangverseny utáni éjjel, álmában érte a halál.
Zsófi
A nagy Margit rejtély
Most egy olyan történetről számolunk be, ahol tele maradtunk kérdőjelekkel, annak ellenére, hogy lelkesedésből most se volt hiány. Az ember érzi, hogy van előre, csak nem tudja mindig, hogy merre, és ott mit talál. Ez nagyon izgalmas, és legfőképp addiktív, nehéz leállni ilyenkor a kutakodással s elfogadni, ha megakadtunk. Jó darabig dolgoztunk is az ügyön Barbival, de eddig hiába. Azért reméljük, egyszer megoldódik ez a rejtély is…
Hol volt, hol nem volt (ez nagy kérdés ugyanis) egy kislány, akiről számtalan fotót találtunk a családi albumokban, de mindenki csak annyit tudott róla, hogy ő Gréti. Mindezt olyan magától értetődően, hogy ez nem is lehet vita tárgya. De hogy kihez tartozik, azt már homály fedi. Szinte minden fotón, amin Barbi és az én nagymamám együtt szerepelnek, ott van ez a kislány is. Nem barátnő, szinte biztos, hogy rokon. A nyomozást megnehezíti, hogy Gréti különböző rokonok ölében üldögél a képeken egyformán bájos arckifejezéssel, de hát ez érthető, gondolom ritkán jött a fotográfus, mindenkiről minden felállásban legyen fotó, ez lehetett a cél. Ilyenkor jön a kizárásos alapon találgatás. Van, akiről mindent tudunk, ott nem lehetnek ilyen meglepetések. Van, aki agglegény volt (vagy mégsem?), van, akinek pedig kissé zűrös az élete. Annyira biztosan, hogy ebbe simán belefér egy plusz kislány, még ha erről nincs is mindenkinek emléke. Grétiről még annyi hírlik, hogy megégett, de hogy mi lett vele utána, azt nem tudni… Ösztönös kattintás az internetre, a jól bevált oldalakra, Grétiről semmi. Miután kiműveltük magunkat a korabeli nevek kapcsán, rájöttünk, Gréti akkoriban csak becenév lehetett, így feltehetően Margit lesz inkább. Találunk Margitot, már-már érezzük újra a siker ízét, de van egy kis bibi, ez a Margit jóval korábbi születésű, mint azt a fényképek indokolnák. Bizonyára másra bukkantunk egy másik ágon, sebaj (őt most napoljuk). De mi lesz a mi Grétinkkel?
Adott ezen kívül egy másik nyom, egy fiú, aki biztosan élt, mert a családfán is szerepel, nem úgy, min Gréti, aki ellenben a képeken szerepel, ami viszont a fiúról nincs. És minden bizonnyal ők ketten testvérek, bár van még egy kis gond: aki ismeri Grétit, nem tud a fiúról, és mint kiderült, aki a fiút ismeri, nem igazán tud Grétiről…
Elindultunk jobb híján a fiú nyomán, megtaláltuk a lányát, aki külföldön él. Írtunk neki, a sok nekiszegezett kérdés és információ érezhetően sokkolta. Alighanem én se tudnék a meglepetéstől egyhamar ocsúdni, ha idegenek a családomról szóló szaftos részletekkel törnének a nyugalmamra. Mint írta, jó pár éve járt Magyarországon családfát kutatni, de nem tudott meg semmit a felmenőiről… Bezzeg, ha velünk találkozott volna! Mi annál többet tudunk, de nagy kérdés: Te megmondanád egy újdonsült rokonnak, ha nem tudná, hogy a nagyapja nem épp a legátlagosabb módon halt meg? És ha még azt is tudjuk, mi vezetett odáig? Joga van tudni, nem kérdés, de mikor és hogyan van ennek ideje és módja?
Mióta családfát kutatunk Barbival, sokkal kézzelfoghatóbbá vált számunkra, mint előtte hittük, hogy létezik transzgenerációs hatás, vagyis azok a viselkedésminták, gondolkodási formák, amelyeket felmenőink hagytak ránk örökül, ez nem újdonság ma már, számos pszichológiai kutatás foglalkozik ezzel. A környezeti változásokra való gyors reagálásunk sokszor azon múlik, milyen mintákat sajátítottunk el az első néhány évünkben. Ezeket a mintákat jórészt a szüleinktől vesszük át, ők pedig azt adják nekünk, amit kisgyerekként a saját szüleiktől tanultak el, s ez így megy generációról generációra. Talán az sem véletlen ennek fényében, hogy külföldi rokonunk épp terapeuta. Alighanem megbolygattuk a családi nyugalmat kissé, mert azóta további információk megszerzésére hivatkozva eltűnt. Amit tőle megtudtunk, az pedig még több kérdőjelet hagyott maga után. Az bebizonyosodott, hogy Gréti és az apja testvérek voltak, de a részletek sehogy sem stimmelnek. A fiú az ő elmondása szerint még Magyarországon fogant az első világháború után, majd később az édesanya külföldön alapított új családot, és oda érkezett Margit (azaz Margret). A mi képeink viszont még jóval ezelőtt készültek, és Gréti már akkor is egy 4-5 éves forma kislánynak tűnik… Hogy ez már túl bonyolult? Semmi gond, eddigre mi is elvesztettük a fonalat… A nagy kérdés tehát: ki az igazi Gréti? Ismeri valaki Grétit? Hány Gréti volt egyáltalán? És hány éves a kapitány?
Zsófi
"Veri imósönöl sztori"
Hosszú ideje terveztük, hogy eljövünk Herkulesfürdőre, ahol a dédnagymamáink felnőttek. Ahogy ezt már korábban leírtuk, közös üknagyapánk itt volt főkertész, a nevéhez fűződik számtalan rózsafajta keresztezése. Herkulesfürdő termálforrásairól nevezetes, Ferenc József és Sissi is nagyon szerették ezt a fürdővárost, amit még a rómaiak alapítottak. Maximálisan megértjük őket, minket is rabul ejtett ez a hely. Épp egy herkulesfürdői panzióból írjuk ezeket a sorokat, azon morfondírozunk, hogyan öntsük szavakba az élményeinket. Sok érzés kavarog bennünk, elképzeljük, hogy ugyanezeket az utcákat róják dédnagyijaink és a parkban álló 300 éves mamutfenyő árnyékában hűsölnek ők is.
Izgalommal vegyes félelemmel készülődtünk, mert valaha Európa egyik legelismertebb fürdőhelyének számított a város, de mára a cikkek alapján sokat vesztett egykori fényéből. Mindenhol azt olvastuk, hogy bár érezni a régi báját, mostanra kísértetvárossá változott. Így nem voltak különösebb elvárásaink, amikor megérkeztünk, csak át akartuk érezni a hely szellemét és szimplán jól érezni magunkat. Úgy voltunk vele, úgyis úgy lesz, ahogy lennie kell – vagy ahogy a dédnagyik összeszervezik-, ahogy azt is, ahogy mi egymásra találtunk a munkahelyünkön múlt ősszel…
Alig hittük el, amikor megláttuk a Herkulesfürdő táblát, hiszen előző nap még az irodában egyeztettünk, kilenc hónapja pedig még egymás létezéséről sem tudtunk, és egyszer csak megérkeztünk oda, ami addig olyan távolinak tűnt. Az utazás ötlete nem először merült fel a családunkban, őseink közül többen is vissza akartak térni, és most mi itt vagyunk. Kicsit helyettük is jöttünk, vagy velük? Néha volt ilyen hátborzongató érzésünk…
Az első perctől kezdve csupa jó élmény ért minket. A szálláson elmeséltük a tulajnak, hogy mi járatban vagyunk, aki erre rögtön egy sor múlt századeleji képet ásott elő a számítógép mélyéről. Az is kiderült, hogy a főutcát egyenesen a rózsákról nevezték el. Be is mentünk gyorsan a központba egy kis esti sétára. Az első intenzív élmény az a kénes szag volt, ami megcsapta az orrunkat, de szerencsére tudtuk, hogy ez a termálvizek jellegzetessége. Hiába láttuk, hogy tényleg elég lepusztult állapotok uralkodnak, mi ösztönösen kiszíneztük magunkban a képet, mert minket így is elvarázsoltak a korabeli épületek. Belelkesültünk és alig vártuk, hogy világosban is lássuk Herkulesfürdőt. Másnap jól indult a reggel, egy-egy rózsát kaptunk a kávé mellé azzal az indokkal, hogy “veri imósönöl jáur sztori”. 🙂
Meghatva indultunk el felfedező körutunkra. Bejártuk a Kazán-szorost, ahol motorcsónakba szállva hasítottunk a Dunán. Láttuk Decebal, az utolsó dák király kőbe vésett szobrát, a Bigéri vízesést, de meséljenek helyettünk inkább a fotók…
Azon túl, hogy megnéztük Herkulesfürdő és környéke látványosságait, minket az szórakoztatott legjobban, hogy találgattuk, vajon melyik házban élhettek a dédnagyik. Próbáltunk figyelni minden jelre, hátha találunk valamilyen nyomot vagy információt, ami segít. Elmentünk a temetőbe, még a polgármesteri hivatal zárt ajtaja előtt is álldogáltunk egy sort, de sajnos sehol nem jártunk sikerrel. (nem adjuk fel, otthon folytatjuk a nyomozást). Viszont annál jobban élveztük a napsütést, a hatalmas hegyeket, a buja növényzetet, a csobogó patakot és a rózsaillatot. Azon is jó érzés volt eltűnődni, hogy a ma nyíló rózsák helyén a mi ükapánk díjnyertes rózsái virágozhattak egykor. Ha levesszük a rózsaszín szemüveget, azért nem lehet nem észrevenni a kihalt házakat, az üres szállókat a betört ablakokkal, még ha a romokon túl láttuk és éreztük is a régmúlt kor hangulatát.
Barbi&Zsófi
A bürokrácia diszkrét bája
Teljes volt ez a pár nap Herkulesfürdőn, nem volt hiányérzetünk, ezért igazán nem gondoltuk, hogy még vár ránk egy kis meglepetés. Még egyszer utoljára bementünk a központba megtölteni a palackokat forrásvízzel és teljesíteni egy rokon kérésére azt a küldetést, hogy vigyünk haza egy kis herkulesfürdői földet. Megálltunk a parknál, és a mamutfenyő tövében szorgalmasan ásni kezdtünk. Bár igyekeztünk a fenyő mögé elbújni, vicces látványt nyújthattunk, ahogy ott guggoltunk és túrtuk a tegnapi kiadós zuhétól nedves földet, mint két gondtalan gyerek a homokozóban.
Ha már a forrásnál jártunk, bekukkantottunk a polgármesteri hivatal épületébe is, hátha ezúttal szerencsével járunk. Kicsit bizalmatlanul merészkedtünk beljebb, amikor láttuk, hogy egy idős portás bácsin kell átjutni, akivel sejtettük, hogy előbb egy komolyabb kommunikációs hézagot kell áthidalni. Kézzel-lábbal nem sokra jutottunk volna, így gugli barátunkat hívtuk segítségül. Addigra kisebb csapat verődött össze körülöttünk, csupa segítőkész irodistából. Megértették, mit akarunk és a portás bácsi intett, hogy kövessük.
Visszafojtott lélegzettel indultunk felfele a lépcsőn, de még így is éreztük azt az évtizedek óta bennragadt, mindent átható, cigifüsttel kevert dohos szagot, ami a hazai szocreál intézményekre is annyira jellemző. Gyér fény, málló falak, szakadt fotelek, kopott parketta, aktahegyek mindenhol, mintha jó pár évtizede megállt volna az idő.
Először a titkárságon próbálkoztunk, aztán a lakosság nyilvántartó irodába vezettek minket, ahol nagy meglepetésünkre a szállásadónk karjaiba futottunk. Erre igazán nem számítottunk, de legalább innentől oldottabban folytatódott a diskurzus, és rögtön kezébe vette az ügyünket. A helyi történész irodájába kísért minket, aki több könyvet is írt Herkulesfürdő múltjáról, ennél közelebb nem is járhattunk volna a beteljesedéshez. Az sem okozott fennakadást, hogy személyes teendői miatt nem találtuk bent, de épp akkor telefonált, hogy már úton van, és mi sem volt természetesebb, minthogy hellyel kínáltak minket, hogy megvárjuk.
A történész bácsi hamisítatlan nyolcvanas évekbeli eleganciával, zöld kockás tweed zakóban, barna nyakkendőben érkezett. Ahogy beavattuk a családtörténet részleteibe, egyre jobban látni véltük felcsillanni a szemében a fényt. Ő is elmesélt néhány izgalmas részletet a könyvéből, elintézett pár telefont a kedvünkért és kinyomozta, hogy hol érdemes tovább kutakodnunk. Annyira belemelegedett, hogy végül le is kísért minket és még hosszú percekig mesélt átszellemülten Herkulesfürdő egykori nagyságáról. Látszott, hogy őt is megérintette a történetünk, mert ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk a kapcsolatot. Ki tudja, lehet, hogy a következő könyvében szentel a mi történetünknek is egy külön fejezetet. 🙂
Zsófi & Barbi
Helyzetjelentés
Régóta nem jelentkeztünk, pedig van mit mesélnünk. Kezdjük talán ott, ahol véget ért az utolsó bejegyzés. Akkor még csak reménykedtünk, hogy a herkülesfürdői kirándulásunkon a találkozás a történész úrral mesebeli véget érhet, hogy talán megírja a családunk történetét a következő könyvében. Nos, úgy néz ki, valóban így is lesz, engedélyt kért levélben tőlünk, hogy megírhassa. Egészen különleges érzés ez, már csak azért drukkolunk, hogy tényleg így is legyen. Keressük, kutatjuk azóta a rózsákat, kaptunk pozitív visszajelzéseket is, hogy talán fellelhetjük még, vagy rekonstruálhatjuk üknagyapánk rózsáit!
Közel egy éve bukkantunk – a véletlennek köszönhetően – egymásra Zsófival, azóta folyamatosan mélyítjük a rokoni szálakat. Együtt dolgozzuk fel a kiásott múltat, de a jelenben is tudunk támaszt nyújtani egymásnak.
Múlt héten találkoztunk Éva nénivel. Nekem ő vadiúj rokon, Zsófinak pedig a nagynénje. 85 éves. Ő az, aki ismerte a nagymamámat, nagypapámat, a dédnagymamámat és a dédnagypapámat is. Izgultam nagyon a találkozás előtt.
Imádtam az együtt töltött közel két órát. Ami a szívén az a száján. Miután beléptem az ajtón és köszöntünk puszival, ő erre közölte, hogy „na, ezen is túlvagyunk” de volt valami vicces cinizmus a hangjában, amitől ez egyáltalán nem volt bántó, inkább nevettem rajta. Azonnal ellátott feladattal, mit hozzak a konyhából a szobába, szedjek a süteményből, amit készített, neki is és Zsófinak is meg persze magamnak. Megszomjaztunk, mire közölte, hogy „bízzuk ezt a feladatot Barbira, hogy behozza a hűtőből az italt”. Amúgy kimondottan nem bírom a vezényszavakat, zsigerből ellenállok, de ennek nem tudtam, nevetve indultam ki és kerestem meg a hűtőt. Éva néni olyan volt, mintha megelevenedtek volna a fekete-fehér képek a múltamból és hirtelen én is a szereplőjükké válhattam. Láttam őt a fotókon kislányként a nagymamámmal, hatalmas masnival a fején. Egy igazi időutazásban volt részem.
Kaptunk tőle egy dedikált könyvet is: „Műemlékvédelem” – amit 2017-ben adtak ki, amikor ő 83 éves volt. Önmagában imádnivaló tény, hogy valaki 83 évesen könyvön gondolkozik. Aktív korában építészmérnök volt, tanított egyetemen is. Okos nő.
„Sok esetben nem vesszük észre a körülöttünk lévő értékeket. Tájak, épületek, kertek, amelyeket megvizsgálva élményekre, új ismeretekre bukkanhatunk, megismerésük, gazdagíthat minket.
Ez a kis könyv szeretné a műemlékek értékeire felhívni a figyelmet; becsüljük meg, vigyázzunk rájuk és megfelelő módon használjuk.
A felsorolás nem teljes. A szándékom inkább a jellegzetességek bemutatása volt.
Negyed hatkor pontos időjelzést adott, kérdezte van-e még bármi kérdésünk. Tudtuk, itt az idő, mennünk kell. Előre mondta, hogy szereti a vendégséget, de nem túl hosszú ideig. Kimondott mindent, ami bennem is őszintén meg szokott fogalmazódni, csak takargatom, mert úgy „illik”. Bírtam az őszinteségét, volt valami nagyon megható ebben a találkozásban, a visszaemlékezéseiben. Szerintem folytatjuk még.
Zsófival többször beszéltünk arról, hogy milyen furcsa, hogy nagymamáink, dédnagymamáink minden képen együtt vannak. Kiderült, hogy nagyon szerették és támogatták egymást.
Sokáig nem tudtam azonosulni a második nevemmel. Én Barbara vagyok, de kaptam mellé még az Évát. Anya azt mondta, hogy azt azért adták, mert a családban sok Éva volt, meg akit ismert Évát mindenki szerette a nevét. Kezdek most már megbarátkozni vele, hogy ez a név is én vagyok.
És van még egy breaking news! Megoldódott a nagy Gréti rejtély! Münchenben élő rokonunk, pontosan levezette, ki is Gréti, aki szinte minden képen szerepel a nagymamáinkkal. Dédnagymamáink testvérének, Lajosnak a gyereke.
Itt tartunk most. És megyünk még tovább.
Szerintem, ha még nem kezdtél bele, itt az ideje. A családkutatás sok kérdésedre választ fog adni. Ha elakadsz, keress minket, segítünk.
Barbi